Erdei Zsolt őszintén mesélt édesanyja elvesztéséről: "A végén rengeteget szenvedett"

Erdei Zsolt neve összeforrt a magyar profi ökölvívás legsikeresebb korszakával: a világbajnok bokszoló legendás bevonulásaival és kemény meccseivel írta be magát a sporttörténelembe. Ma gyerekekkel foglalkozik, otthon pedig a családja áll számára az első helyen.

Erdei Zsolt a gyerekkoráról, a félelmeiről és az édesanyjáról

A hot! magazinnak adott mélyinterjúban szóba került Erdei Zsolt családja, a gyerekkora és a pályája fordulópontjai is.

Régóta foglalkozol gyerekekkel. Mi az, amit a legjobban szeretsz ebben a szerepben?

Azt, hogy élményt tudok adni nekik, motiválhatom és olyan életre taníthatom őket, amelyben a nehézségek ellenére is megállják a helyüket. A sport gerincet és önbizalmat adhat, amit felnőttként is kamatoztathatnak. Szerintem a nevelés egyik legfontosabb feladata, hogy lelkileg is felkészítsük őket a felnőttkor nehézségeire.

Erdei Zsolt: „Mintha hazaérkeztem volna”

Emlékszel még arra a napra, amikor először léptél be egy bokszterembe?

Határozottan! A szüleim megláttak egy hirdetést, amiben különböző sportágakat kínáltak. A nevelőapám levitt, és kettőt kellett megjelölnöm közülük. Elsőként az atlétikát választottam, másodikként pedig a bokszot. Amikor megérkeztünk, kijött elénk az egyik edző, Józsi bácsi. Nagydarab ember volt, elsőre kicsit meg is ijedtem tőle. Aztán amikor beléptem az edzőterembe, az olyan volt, mintha hazaérkeztem volna.

Mit adott neked a boksz gyerekként, ami miatt ennyire megtaláltad benne a helyedet?

Mentőöv volt. Kilenc-tíz éves lehettem, amikor vidékről Budapestre költöztünk. Az iskolában nem igazán fogadtak el, kigúnyoltak. Parasztgyereknek gondoltak, mert egészen más világból érkeztem, mint a pesti osztálytársaim. Nehezen illeszkedtem be, nem találtam a helyemet. Aztán jött a sport, és hirtelen egy olyan közegbe kerültem, ahol mindenkinek ugyanaz volt a célja: a lehető legjobbat kihozni magából, és világbajnokká válni. Az edzőteremben barátokra találtam, és végre úgy éreztem: tartozom valahová.

Édesanyád nem féltett?

Féltett, de látta, mennyire boldoggá tesz, és nem akart ennek az útjába állni. Mindenben támogatott. Időnként kilátogatott a meccsekre is, de annyira izgult értem, hogy néha inkább elbújtam előle. (Nevet.) 2002-ben Debrecenben először bokszoltam profi világbajnoki mérkőzésen Magyarországon, nyolcezer ember előtt léptem ringbe a Főnix Csarnokban. Fantasztikus érzés volt, még most is kiráz a hideg! Édesanyám is ott volt, de inkább az udvarról követte az eseményeket, a sógorom közvetítésével. A negyedik-ötödik menetben végül padlóra küldtem az ellenfelemet.

Erdei Zsolt: „Hatalmas kő esett le a szívemről”

Egy bokszolónak lehetnek félelmei a ringen belül?

Mindig féltem, de nem a fájdalomtól. Viszont valósággal rettegtem a vereségtől. Ez az érzés azonban nem bénítóan hatott, hanem kihozta belőlem a maximumot. Emlékszem például 2011-ben a Byron Mitchell elleni meccsemre. Egyedül voltam az öltözőben. Csak járkáltam fel-alá, és azon gondolkodtam, hogy mit keresek én itt 37 évesen, ennyi év bokszolás után. Miért izgulok még mindig ennyire? A hatodik menetben aztán technikai KO-val győztem. Olyan hatalmas kő esett le a szívemről, és olyan felszabadultságot éreztem, amit éppen azért élhettem át, mert előtte ekkora lelki terhet cipeltem. Talán mindig is ezt az érzést kerestem.

Mi történt, amikor azt érezted, hogy nem te vagy a jobb?

Egy rutinos bunyós érzi, mikor irányítja a meccset, és ilyenkor mindent megtesz a győzelemért, akár nagyobb kockázatot vállalva is. Csakhogy ettől sebezhetőbbé is válhatsz. Ha elkezdesz idegeskedni vagy dühből bokszolni, az általában nem segít. Én is bokszoltam régen indulatból. Később azonban megtanultam teljesen elnyomni magamban ezt az érzést.

Erdei Zsolt: „A felkészülés igazi tortúra volt”

A 2013-as, Gracsov elleni mérkőzésed különösen emlékezetes, hiszen vitatott pontozással veszítettél. Hogyan tekintesz vissza erre ma?

Ez a vereség soha nem volt számomra olyan fájó pont. Az egyik utolsó edzésen eltört a bordám, ezért visszafogottabban, inkább technikásan bokszoltam. A tizedik menet végén megkönnyebbültem: úgy éreztem, megnyertem a meccset. Aztán jött a hideg zuhany, amikor az ellenfelemet hirdették ki győztesnek. Aki látta a mérkőzést, szerintem pontosan tudja, hogy én voltam a jobb.

A bevonulásaid is legendássá váltak a Republic Szállj el, kismadár című dalával. Honnan jött a beceneved?

Gyerekként rendszeresen jártunk edzőtáborba, ahol nyitva volt az ablakom, és gyakran berepültek hozzám a madarak. Egyszer kiszaladtam szólni az edzőknek, hogy madár van a szobámban. Másnap már mindenki Madarásznak hívott. A Republic dalát mindig is szerettem, de az akkori menedzserem, Dámosy Zsolt javasolta először, hogy vonuljak be erre.

A visszavonulásod után vállaltál egy újabb mérkőzést. Hiányzott a ring?

Inkább a kihívás hiányzott. Több évig nem voltam szorítóban, és egy idő után úgy éreztem, hogy kicsit egyhangúvá vált az életem. Természetesen a gyerekeim mellett nem unatkozom, de a mindennapokban ugyanazok a dolgok ismétlődtek. A felkészülés igazi tortúra volt. Három hónapon keresztül szinte mindennap valamilyen kezelésre jártam. Nem tudtam, egyáltalán túlélem-e ezt az időszakot. De úgy éreztem, hogy 2014-ben nem olyan körülmények között vonultam vissza, ahogy szerettem volna. Most viszont egy telt házas, fantasztikus hangulatú eseményen léphettem a ringbe, ahol az emberek skandálták a nevemet, és ünnepeltek. Méltó búcsú volt.

Erdei Zsolt édesanyja elvesztéséről: „Virágot dobok a vízbe”

Változtatott rajtad valamit sportolóként az, amikor megszülettek a gyermekeid?

A ringben nem változtam, azon kívül viszont igen. Sokkal aggódóbb lettem. Régen, amikor bejártam a fél világot, a repülőn még a turbulencia sem zavart. Most már a legkisebb rázkódásra is felfigyelek, mert rögtön az jut eszembe, hogy mi lesz a gyerekeimmel, ha velem történik valami. Emlékszem, az egyik mérkőzésemen az edzőm, Fritz azt mondta: 

Nagyon nehéz helyzetben voltam, úgy éreztem, már fel sem tudok állni, de ez olyan erőt adott, hogy sikerült, és végül az utolsó menet végén technikai KO-val nyertem.

A szorítóban kemény, határozott ember benyomását kelted. Milyen vagy otthon?

Inkább engedékeny. Imádom a gyerekeimet, értük bármit megteszek. A mai napig minden este mesélek nekik: bebújnak mellém az ágyba, egyikük a jobb oldalamra, másikuk a bal vállamra. Igyekszem minél több időt tölteni velük. Nem azért, mert úgy érzem, hogy kötelező megtennem, hanem mert ez nekem is rengeteget ad. Látom rajtuk, hogy kiegyensúlyozottak, és ez mindennél fontosabb. Persze, néha nekem is be kell keményítenem. A feleségem valamivel szigorúbb, de jól kiegészítjük egymást. Van, amikor ő a paprikásabb, én pedig megnyugtatom, máskor fordítva történik.

Több mint 13 éve vagytok együtt a feleségeddel. Szerinted mi a titka a hosszú párkapcsolatnak?

Az élni és élni hagyni. Szükségünk van a másikra, de nem zaklatjuk egymást minden apróságért. Tudjuk, hogy bármikor számíthatunk a másikra. Igyekszem kivenni a részem a hétköznapokból is: én főzök, reggel elkészítem a gyerekeknek a reggelit. Ugyanakkor megvan a hivatásom, és van egy küldetéstudatom, ezek kapcsán a család mellett is teljesítenem kell.

Nem érzed néha tehernek, hogy ennyi területen kell megfelelned?

Mentálisan és lelkileg nem, inkább fizikailag. Nagyon erős bennem a segítő szándék, ezért igyekszem mindenben részt venni, ahol szükség van rám. Ám ez rengeteg energiát igényel. A nap végére elfáradok, ez az igazság.

Nemrég volt halottak napja. Édesanyáddal különösen szoros kapcsolatban voltál. Még ma is fáj az elvesztése?

A mindennapokban is sokat gondolok rá. Van, hogy kimegyek a Duna-partra, ahol elszórtuk a hamvait, és virágot dobok a vízbe. Nagyon mély és szoros kapcsolat volt közöttünk, a halála pedig rettenetesen megviselt, főleg azért, mert a végén rengeteget szenvedett. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányzik, de azt sem mondhatom, hogy folyamatos szomorúságban élek.