Pokorny Lia vallomása: „Végtelenül hálás vagyok minden mélypontért”

Az elmúlt években nemcsak szakmailag, hanem emberileg is komoly változásokon ment keresztül. Pokorny Lia napjainkban már megtanulta elengedni azt, amin nem tud változtatni, és a korábbi fájdalmas időszakokra is más szemmel tekint.

Pokorny Lia kapcsolatfüggőségéről vallott

Volt idő, amikor a munka és a felelősség mindennél fontosabb volt számára, a nehéz helyzetek azonban lassan megtanították arra, hogy önmagára is figyeljen. Pokorny Lia függő gondolkodásmódjáról, súlyos veszteségeiről és színházi megújulásáról is beszélt a hot! magazinnak.

A színházi évad vége egy kicsit olyan a színészeknek, mint a gyerekek számára a nyári szünidő. Te hogyan töl­tötted idén ezt az időszakot?

Bárcsak így lenne! De sajnos a színészek számára jellemzően nem a pihenésről szól a nyár, hiszen rengeteg szabadtéri előadás és fellépés van ebben az időszakban is. Ezért is hatalmas dolog a számomra, hogy én idén tényleg pihentem. Talán életemben először valósítottam meg azt, amire mindig is vágytam: egy olyan nyarat, amikor nem kell rohannom sehová, és nem kell semmit megoldanom. Korábban mindig a munka, a felelősség volt az első – ezt most sikerült egy kicsit magam mögött hagyni. Szükség van a megállásra, az énidőre, amikor tényleg fel tudok töltődni. Enélkül egyszerűen nem lehet sokáig folytatni. Év elején például két hétre elutaztam Thaiföldre, májusban pedig a barátaimmal és a túracsapatommal is töltöttem időt, de bicikliztem a nyáron a Fertő tónál, illetve jártam Horvátországban és Montenegróban is.

A színházban egy teljesen új irányba indultál el az utóbbi időben. Mi motivált erre?

Többéves átalakulási folyamat eredménye, hogy mostanra teljesen magam mögött hagytam a kőszínházi, társulati létezést. Egyre erősebben fogalmazódott meg bennem, hogy milyen színházat szeretnék igazán csinálni: rájöttem, hogy számomra nagyon fontos a közönséggel való őszintébb, személyesebb és közvetlenebb kapcsolódás. Vettem egy nagy levegőt, és két évvel ezelőtt létrehoztam a saját színházi vállalko­zásomat. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy egyszer majd vezetőként, csodálatos munkatársakkal körülvéve valósít­hatok meg olyan előadásokat, amelyekben mindannyian egyformán hiszünk. Sőt, van olyan darab is a repertoárunkban, amelynek én magam vagyok a szerzője: A majdnem tökéletes boldogság receptje.

Íróként is kipróbálta magát: „A darab megírta saját magát”

Ez az első általad írt mű erősen kapcsolódik az önismereti utadhoz is.

Amikor nekiláttam, elképzelni sem tudtam, milyen fogadtatása lesz. Azóta pedig nemcsak színházban játszom nagy sikerrel, hanem megjelent könyv alakban is, az Athenaeum Kiadónál. Annak idején azért kezdtem bele, mert megfogalmazódott bennem egy nagyon erős igény arra, hogy átadjam, összegezzem azokat a tapasztalatokat, amelyeket az életem során megéltem. 

Gondolom, többek között ehhez is ­fontos az önismeret és a saját meg­tapasztalások.

Persze, nagyon! A hitelesség rendkívül ­fontos. Olyan dolgokról szeretnék beszélni, amelyek valóban megtörténtek velem, és olyan tapasztalatokat megosztani a saját megéléseimmel kapcsolatban, amelyek engem előrevittek. Hátha működnek másoknak is! De ez nem azt jelenti, hogy közlöm: „Csináld ezt vagy azt!” Hiszen nem tudhatom, másoknak mi jó és mi nem az. Én csak arról tudok beszélni, hogy nekem mi volt rendben, mi nem volt rendben, hogy én ­miben változtam, és ennek hatására hogyan változott körülöttem sok minden más is. ­Nagyon megható, hogy milyen sokan jönnek oda hozzám előadás után azzal, hogy „velem is ugyanez történt” vagy „én is pontosan ebben vagyok”.

Volt valami konkrét esemény, ami annak idején elindított ezen az úton, vagy egyszerűen csak elkezdtél egyre tudatosabban figyelni magadra?

Ahogy mindenkinek, úgy nekem is voltak mélypontjaim. Egyrészt történt az életemben olyan, ami kikényszerítette a változást, másrészt az önismereti munkának köszönhetően egyszer csak rájöttem arra, hogy bizonyos lépéseket én is megtehetek, sőt, magam miatt meg is kell tennem. Az önreflexióra való képességet a színház erősítette fel bennem: elképesztően erős hatással voltak rám a különböző szerepek, és rengeteg kérdést tettem ­fel magamnak a karaktereknek ­köszönhetően. Ezek egy részét aztán az előadás után a szereppel együtt letettem, de volt, amit vittem tovább magammal. Pszichológushoz az vezetett el először, hogy szerettem volna rájönni, a saját működésemben mik azok a dolgok, amelyek korlátoznak, sarokba szorítanak. Aztán persze ott van a mélypontok „varázsa” is: azok a szituációk és helyzetek, amelyeknek az átélése olyan erejű és annyira megrendítő, hogy utána már soha többé nem lesz semmi pontosan olyan, mint előtte.

Nincs két egyforma gyász Pokorny Lia szerint

Neked mi volt ilyen mélypont az életedben?

Több is volt. 2011 környékén például nagyon rövid időn belül két hatalmas tra­uma ért: meghalt Huszár Zsolt, aki a párom és a kollégám is volt, aztán nem sokkal ­később kiderült, hogy az Új Színházban a társulatunknak a megszokott formában ­vége lesz. Egyszerre omlott össze körülöttem minden, azt sem tudtam, hol vagyok. Egzisztenciálisan és érzelmileg egyaránt mélypontra kerültem.

Ez tipikusan az a helyzet, amikor az ember lába alól kirántják a talajt.

Hatalmas trauma volt számomra az is, amikor Babicsek Bernát barátom meghalt. De egy dolgot biztosan tudtam: a közös darabunkat, a LIAisont nem tudom elengedni, bár elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaki más ül majd azon a padon, ahol addig ő. Végül Kéméndi ­Tamást ajánlották nekem, és most, visszagondolva, végtelenül hálás vagyok azért, hogy találkoztunk.

Az ilyen mélypontok és tragédiák elfogadása a tapasztalattal könnyebbé válik? Azért is kérdezem, mert nemrég két hozzád közel álló kolléga, Kálloy Molnár Péter, majd Scherer Péter is elment. Téged ellenállóbbá tett az, hogy korábban már átéltél hasonló veszteségeket?

Az én tapasztalatom az, hogy nincs két egyforma gyász. Arra fel lehet készülni, hogy valószínűleg egyre több veszteség lesz az életemben, ennek a tényét el lehet fogadni. Magára a fájdalomra viszont nem lehet felkészülni. Jó pár évvel ezelőtt, amíg meg nem történtek az életemben ezek a halálesetek, valahogy még nem fogtam fel ezt, egyszerűen nem volt benne a pakliban, eltartottam magamtól a halál gondolatát. Sajnos nem igazán része a kultúránknak, hogy hogyan viszonyuljunk az elmúláshoz, hogy mit kezdjünk vele. Ma már úgy érzem, azok, akik elmentek, bizonyos formában továbbra is vannak. Itt marad az energiájuk, amit maguk után hagytak, megmaradnak az emlékeim és az irántuk érzett szeretetem is. A fájdalom pedig idővel képes enyhülni.

Pokorny Lia vallomása: „Én egy függő gondolkodású ember vagyok”

Az utóbbi időben többször megfogalmaztad, hogy különböző függőségekkel küzdöttél az életed folyamán. ­Hogyan jött ez a felismerés?

Szembe kellett néznem azzal, hogy milyen hibákat követtem el az életemben: ezután fedeztem csak fel a saját függőségeimet, és voltam képes kimondani, hogy én egy függő gondolkodású ember vagyok. Előtte mindig azt hittem, hogy az a függő, aki ­túlzásba viszi az alkoholizálást vagy a tudatmódosító szerek használatát. Nem tudtam, hogy ezek sokszor a belső feszültség oldásának az eszközei. Nekem például a munka volt az egyik ilyen „szerem”. Sőt, a kapcsolatok is azok voltak. A gyermekemmel való viszonyomban is markánsan megjelent mindez.

Túl aggódó anyuka voltál?

Abszolúte! Mindent megengedtem neki, és folyamatosan az dolgozott bennem, hogy én azt akarom, hogy boldog legyen a gyerekem. És nem vettem észre, hogy ezzel nem hagytam őt hibázni. Nem hagytam, hogy eljusson oda, hogy majd ő maga megold valamit. Azt érzem, hogy az én korosztályomra elképesztően jellemző ez a működés.