Ismerd meg Lulut, Budapest első számú műkereskedő tacskóját!

A Falk Miksa utcába belépve az ember szinte észrevétlenül lassít a léptein. A régi franciaudvaros bérházak, az egymás mellett sorakozó galériák és a kirakatokban megbújó különleges tárgyak olyan hangulatot teremtenek, mintha egy pillanatra kiszakadnánk a mai modern Budapestből. Az ember itt könnyen elveszhet egy-egy ódon kép, porcelán, bútor vagy különleges műtárgy történetében. 

Megáll miatta az utca

Az utcát őrző Columbo és hűséges kedvence, az úgynevezett Kutya szobra mellett elhaladva már sejthetjük, hogy ezen a környéken a négylábúaknak különleges helyük van. Itt "dolgozik" Lulu, a hatéves tacskó, aki egy apró fotelben üldögélve vált a Falk Miksa utca egyik legismertebb lakójává. Amikor megérkezünk, éppen a helyén pihen. Úgy helyezkedik el az ülőalkalmatosságban, mintha mindig is ott lett volna. Körülötte régiségek, a galéria előtt különböző négylábú szobrok, járókelők, a háttérben pedig Budapest megszokott zaja. Lulu azonban láthatóan nem zavartatja magát. Tudja, hogy hamarosan úgyis érkezik valaki, aki megsimogatja – szól a Fanny magazin beszámolója.

– A kutyusom minden nap itt van velem, én itt lakom a sarkon – kezdi Fábián Sándor, a Magyar Iparművészeti Galéria tulajdonosa és a tacskó gazdája. – Imád itt lenni! Három éve vettem neki ezt a széket körülbelül húszezer forintért. Annyira megszerette, hogy azóta gyakorlatilag ez lett az ő színtere.

És valóban, miközben beszélgetünk, szinte folyamatosan történik valami a környezetében. Egy járókelő megáll, aztán még egy. Van, aki csak mosolyogva nézi, más rögtön lehajol hozzá, és persze akad, aki már ismeri is. Nem véletlenül, hisz Lulu nemcsak a Falk Miksa utcában lett ismert, hanem az interneten is igazi sztár. Egy-egy róla készült fénykép több százezer kedvelést, a videói pedig milliós megtekintéseket is elértek.

 – meséli Sándor.

A négylábú közben mintha pontosan tudná, miről beszélünk. Egy újabb járókelő közeledik, ő pedig kihúzza magát a fotelben. Nem kell hívni, nem kell külön biztatni. Egyszerűen felveszi azt a pózt, amelyről valószínűleg már tudja, hogy ellenállhatatlan.

– Szerintem előző életében modell lehetett – nevet Sándor. – Nagyon szeret pózolni. A régi kutyámat például alig lehetett lefotózni. Luluról ötven képből ötven jó lesz.

A tacskó azonban nem csupán a fotózást viseli jól. Láthatóan élvezi a figyelmet. Jó időben akár napi négy-öt órát is eltölt a galéria előtt, és közben természetesen rengeteg simogatást bezsebel. Ha valaki leül mellé, Lulu türelmesen tűri, sőt kifejezetten várja a kényeztetést. Mintha lenne egy saját, láthatatlan rajongótábora. És talán tényleg van: akadnak, akik már messziről felismerik, mások pedig az interneten látták, és amikor erre járnak, keresik a kis tacskót.

A legjobb kolléga

De ami még érdekesebb, hogy Lulu nem egyszerűen egy kedves látványosság lett: jelenléte a galéria életére is hatással van.

– Rengetegszer előfordult, hogy valaki Lulu miatt állt meg, majd beszédbe elegyedtünk, aztán bejött és vásárolt is valamit – meséli Sándor. 

Talán nem is túlzás! A tacskó ugyanis különleges módon érzi az embereket. Van, akihez odabújik, másnak csak megengedi, hogy megsimogassa. A gyerekeket különösen kedveli, főleg azokat a kislányokat, akik lelkesen babusgatják. De a jelenléte ennél sokkal többet jelent.

Sándor egy idős, beteg férfit is felidéz, aki rendszeresen erre járt. Bottal közlekedett, és láthatóan nem volt jókedvében.

– Egyszer megpillantotta kutyát, megsimogatta, elmosolyodott, és jókedvében majdnem eldobta a botját. Egyszerűen megváltozott az arca. Ilyenkor látja az ember, hogy mennyit tud adni egy állat. És talán éppen ez Lulu igazi története. Nem az, hogy egy tacskó egy fotelben ül a Falk Miksa utcában. Hanem az, hogy az emberek megállnak miatta. Egy pillanatra kiszakadnak a rohanásból, leteszik a telefont, elfelejtik, hová siettek, és lehajolnak egy kutyához.

Ez a bútor az övé

A fotel pedig legalább annyira fontos része a történetnek, mint Lulu maga. A különleges darab egy olaszországi bolhapiacról került Sándorhoz. Eredetileg talán gyermekek számára készülhetett, de ma már egészen más célt szolgál. Lulu ugyanis saját tulajdonának tekinti.

– Ha egy másik kutya megpróbál beülni, rögtön jelzi, hogy az az ő helye. Nem mozdul. Tudja, hogy az övé.

Ráadásul az eb még télen sem marad otthon. Akkor egy kis kanapé várja a galériában, a radiátor közelében. Úgy tűnik, a hatéves tacskónak valóban sikerült kialakítania magának egy minden igényt kielégítő kis birodalmat. Nem csoda, hogy az emberek irigylik az életét. És miközben beszélgetünk, újabb és újabb nézelődők állnak meg. Van, aki csak néhány másodpercre, más hosszabban időzik. Egy külföldi turista fényképet készít róla, egy magyar járókelő mosolyogva köszön neki, egy kislány pedig azonnal odaszalad hozzá. Lulu mindenkinek másképp, de egyformán türelmesen válaszol. Ő pedig csak ül a foteljében, és teszi azt, amihez talán a legjobban ért: örömet szerez. Aztán lassan eljön a búcsú ideje. Megköszönjük Sándornak a beszélgetést, és indulnánk tovább. Lulu azonban mintha észrevenné, hogy véget ért a látogatás. Felénk fordul, és bár egész délelőtt egyetlen szót sem volt hajlandó nyilatkozni, a távozásunk előtt mégiscsak kikényszerít magának egy utolsó simogatást. Mintha azt mondaná: ennyivel azért nem lehet elmenni. Megvakargatjuk a fejét, ő pedig elégedetten visszahelyezkedik a foteljébe. A Falk Miksa utca pedig megy tovább a maga megszokott tempójában. Lulu azonban marad a helyén, a fotelben, és várja a következő rajongót.