Pintér Tibor a házasságról: „Amint az ember megnősül, valami eltörik”

Évekig a kereskedelmi tévék egyik legismertebb arca volt, ma inkább a lovai, a társulata és a növendékei körében érzi otthon magát. Pintér Tibor őszintén mesélt arról, miért hagyta ott a biztosat a bizonytalanért, és milyen örökséget szeretne maga után hagyni.

Pintér Tibor a lovas színházról, a gyászról és a házasságról is őszintén beszélt

A színész a hot! magazinnak adott mélyinterjújában a pályája fordulópontjairól, a családjáról és a jövőbeli terveiről is mesélt.

Gyakorlatilag a nulláról építetted fel a Nemzeti Lovas Színházat, közel egy éve pedig új épületbe költöztetek a Kincsem Parkban. Mennyire vagy elégedett azzal, ahol most tartotok?

Lényegében minden álmom valóra válik. Persze ezt nem egyedül csináltam, hanem a kollégáimmal, a barátaimmal: olyanok vagyunk, mint egy nagy család. A lovas színházat Komáromban kezdtem, ott is én alapítottam, aztán rájöttem, hogy ez jóval túlmutat egy kisebb projekten, és Budapestre kell hozni.

Amikor belevágtál, volt benned félelem?

Az egész szakmai pályám tulajdonképpen arról szólt, hogy otthagytam a biztosat a bizonytalanért. Lehettem volna alkalmazott színész bármelyik színházban, én viszont azonnal belevágtam valami egészen másba: színiiskolát nyitottam Szigetszentmiklóson. Azt, hogy jól tudok fiatalokkal dolgozni, édesapámtól örököltem. Aztán kitaláltam a lovas színházat.

Ma ebből tartok fenn egy társulatot, nagyjából harmincegy fiatalnak adok munkát. Fontos viszont elmondanom: egyik út sem jobb vagy rosszabb a másiknál. Én ma már nem gondolkodom vendégszereplésen, nem is lenne rá időm.

Volt olyan pillanat, amikor fel akartad adni a színházat, mert túl nagy falatnak tűnt?

Az első pár évben voltak kétkedők – még az édesanyám is. Ő szeret engem a legjobban, és én is őt, de még ma is azt mondja: „Kisfiam, ne csináld ezt a lovas színházat, menj az Operába, hófehér ingben, frakkban énekelj!” De meg kell érteni, hogy nem hófehér bokacsizmás gyerek lettem, hanem egy vadócabb, harcosabb karakter. De a kérdésedre válaszolva: egy idő után annyira egyenes és tiszta volt számomra az út, hogy nem merült fel a feladás. Ma már látszik, hogy működik, én pedig bebizonyítom a világnak, hogy a lovas színház nagyon jó színházi műfaj, és beírjuk magunkat a színháztörténelembe.

Pintér Tibor: „A celeblétemet gyakorlatilag nullára redukáltam”

Ugyanígy a „celebségedből” is visszavettél. Tudatosan léptél hátrébb?

A Dancing with the Starstól kezdve minden évben számos műsorba hívnak, de a celeblétemet gyakorlatilag nullára redukáltam. Ott kell lenni a médiában, csak nem mindegy, hogyan: inkább kevesebbszer, évente egyszer-kétszer, de annak legyen értelme. Ez teljesen ellentétes a régi gondolkodásommal, amikor azt mondtam: mindegy, miben vagyok, csak minél többször ott legyek.

Mi változtatott ezen?

Hosszú és nagyon érdekes folyamat volt. Az első teóriám az volt, ahogy a költő mondja, hogy szeretném, ha „látva látnának” – mindent meg kell mutatni magamból. Azt hittem, a rengeteg képernyős szereplés olyan folyosó, olyan előszoba lesz, amely megnyitja a kaput a csilláros terem, vagyis a lovas színház felé. Sokszor tévedtem. Ezek valóban folyosók voltak, de nem mindig tudtam bevinni rajtuk a nézőimet.

Ma már semmilyen tévés felkérést nem vállalnál?

Dehogynem! Szívesen megyek televíziós műsorba, ha annak valódi értéke és mondanivalója van.

Pintér Tibor: „A jó ripacsnál nincs jobb a világon”

Egyszer azt nyilatkoztad, hogy nem zavar, ha ripacsnak tartanak, mert ha zavarna, ma egy színház alkalmazottja lennél, nem a tulajdonosa. Hogyan látod magad most kívülről, és hogyan láttad régen?

Először is helyre kell tennünk a ripacs szót, mert van rossz ripacs, és van jó ripacs. Szinetár Miklós, az egykori osztályfőnököm mondta, hogy a jó ripacsnál nincs jobb a világon – a jó ripacsok vitték el a legnagyobb színházi produkciókat, és viszik ma is.

Azt gondolom, minden valódi komédiásban, valódi színpadi művészben benne kell lennie annak a vágynak, hogy emlékezzenek rá, hogy nyomot hagyjon az emberekben – minden előadás után és az egész életünkben. A lovas színházzal jó úton haladok afelé, hogy nyomot hagyjak.

Gondolkodsz már azon, hogy milyen örökséget hagysz magad után?

Nagyon erősen gondolkodom ebben az irányban, és mindent eszerint teszek. Komoly lovasszínész-képzést folytatunk, Nemzeti Lovas Színész Akadémia néven. Remélem, többek között az innen kikerülő növendékeknek majd átadhatom idővel a stafétabotot. Persze eszem ágában sincs még kiszállni, imádom, erős vagyok, naponta nyolc-tíz kilométert futok, és jól érzem magam a bőrömben. Ami igazán nagy vágyam még, az egy film. Egy jó kis harcos, lovas, vágtázós filmben nagyon szívesen kipróbálnám magam.

Pintér Tibor: „Édesapám nemcsak az apám, hanem a mentorom is volt”

Az édesapád akkor hunyt el, amikor elvégezted a Színművészetit – talán akkor, amikor a legnagyobb szükséged lett volna a bölcsességére. Hogyan élted meg ezt huszonnégy évesen?

Nagyjából másfél év kellett, mire megemésztettem. Emlékszem, másfél évvel a halála után az Árpád hídon autóztam, és egyszer csak elszakadt bennem valami, leálltam a kocsival, nem tudtam tovább vezetni, és sírni kezdtem. Ettől a ponttól tudtam elengedni. Édesapám nemcsak az apám, hanem a mentorom is volt: bölcs, versmondó ember, rettenetesen jó ízléssel. A szépirodalmon nevelkedett, és ezt én is magamba szívtam a gyerekszobában – Illyés Gyula verseit előbb tudtam, mint a Süsü-dalt, mert apám folyamatosan ismételgette őket. Anyukám is több száz verset tud fejből a mai napig.

Operát kellett hallgatnunk, a tévé csak ritkán volt bekapcsolva. Szerencsém volt, mert egy másik bölcs is jelen volt az életemben: Szinetár Miklós. Úgy ittam a szavait, mint egy atyai mentoréit, és ez ma is így van.

Édesanyáddal is nagyon jó a kapcsolatod. Nemrég komoly sérülést szenvedett. Átfutott rajtad, hogy akár el is veszítheted?

Furcsa, de eszembe sem jutott, mert anyukám a legerősebb nő, akit ismerek; közben persze 88 éves lesz. Combnyaktörése volt, és a kórházban ő volt a fő bohóc: ő szórakoztatta az időseket, még az orvosoknak is ő adott energiát. Most jobban jár, mint előtte. Nemrég megint elesett, akkor az orra tört el, de már semmi nem látszik belőle. Nem csak fizikailag erős: a hite és a mentális ereje is példamutató. Ha csak ennek a felét örököltem, már szép idős évek várnak rám.

Pintér Tibor: „Amint az ember megnősül, valami eltörik”

Kétszer nősültél, kétszer váltál el. Változtatott ez azon, ahogyan a házassághoz viszonyulsz?

Mindkét volt feleségemmel remek a viszonyom. A második feleségem, Bea a színházunk gazdasági vezetője, a fiunk, Máté pedig itt segít. A volt feleségeim ráadásul barátnők, együtt járnak bulizni és nyaralni, a párom, Jenny pedig ezt teljesen elfogadja. A házasságról annyiban változott a véleményem, hogy jobban félek tőle.

Persze tudom, hogy ez nem így van, ez csak egy félelem, amit le is lehet győzni. Sokat beszélünk erről Jennyvel, de nem jutunk határozott álláspontra. Elég erősnek tartjuk a köteléket, ami köztünk van ahhoz, hogy a házasság ne legyen mindennapi téma. Talán valami kis szikra kellene hozzá – nem a szerelmünkkel kapcsolatban –, hogy ez egyszer megtörténjen. Ugyanígy vagyunk a gyerekkel is.

Korábban azt mondtad, hogy szeretnél még gyereket.

Inkább úgy igaz, hogy nem ellenezném. Az eddigi két gyerekem sem tervezetten érkezett, csak úgy megtörtént. Fiatal voltam, ez azért felelőtlenség is volt. Ma már sokkal nagyobb a felelősségtudatom, és ez mindennap kopogtat az ajtón: ilyen életvitel mellett, amely valószínűleg még legalább tíz évig így marad, tisztességesen fel tudnék-e nevelni egy gyereket? Kívülről mindig jön, hogy hogyne tudnám, de aztán jön a többi kérdés is. A gyerekeimre egyébként nagyon büszke vagyok. Mindketten csodálatosan helytállnak az életben, szorgalmasak, tehetségesek, és jó látni, ahogyan megtalálják a saját útjukat. Ez számomra óriási öröm!

Pintér Tibor a fiáról: „Máté nagyon jó gyerek”

Milyen a fiaddal együtt dolgozni?

Máté nagyon jó gyerek, nagy öröm vele dolgozni. Sok mindent az anyjától örökölt – a precizitását, a kicsit lassúbb, megfontolt alkatát –, de közben gyors, nem kapkodó, szeret dolgozni, és a kétkezi munkát sem veti meg. Vendéglátóipari technikumot végzett, ő felel a színház büféjéért. Nagyon boldog vagyok, hogy a gyerekem beállt közénk, és szerintem nagyon jól tudunk együtt dolgozni.