Fenyő Iván vallomása: „Voltak pokoli egyedülléteim”

A sikerek mellett komoly mélypontok is jellemezték az elmúlt két évtizedét. Fenyő Iván ma már egészen másképp tekint a hibáira, a kapcsolataira, és arra is, mit jelent számára egyedül lenni.

Fenyő Iván a hibáiról és a magányról is őszintén beszélt

Az életében a sikerek mellett komoly mélypontok, veszteségek és fájdalmas felismerések is voltak. A 47 éves Fenyő Iván a felelősségvállalásról, a traumáiról és a magányról is őszintén mesélt a hot! magazinnak.

Nemrég részt vettél egy beszélgetésen, aminek a mottója az volt, hogy „Vállalj felelősséget az életedért”. Mit jelent ez magadra nézve?

Én inkább úgy fogalmaznék, hogy vállalj felelősséget azért, amit cselekszel, amit gondolsz, amit teszel. Azt jelenti, hogy legyek tudatában annak, mit mondok, mit nem (tudtam, mertem), mit tettem, mit nem tettem, mit gondolok, mitől félek, és azt is, hogy miért vagyok ott, ahol vagyok. Ne az legyen az első gondolatom, hogy ki a hibás, hanem nézzem meg, hogy én mit tettem hozzá az egészhez. Én hogy vettem benne részt. És azt vállaljam el. Lehet, hogy nem akartam megbántani valakit, de ettől még mondhattam valami bántót. Lehet, hogy nem akartam elkésni, mégis elkéstem. Szerintem ebben óriási erő van. Amikor nem hárítasz, hanem megnézed, mi az, ami rajtad múlt.

Márciusban érkezik a Kémfeladatok kezdőknek című film, amelyben egy egészen más oldaladat láthatjuk. Milyen karaktert játszol benne?

Egy rosszfiút. Egy nagy dumás, ügyeskedő, simlis, börtönjárt figurát, aki mindenhez ért egy kicsit, seftel, intéz dolgokat, és nem feltétlenül mindig törvényes úton mozog. Nem klasszikus bűnöző, de azért nem is az a típus, akit jó szívvel bemutatnék a szüleimnek. (Nevet.) Nagyon szeretem az ilyen karaktereket, mert teljesen más ember lehetek bennük. Kiélhetem egy sötét oldalam, játékos és biztonságos keretek között. Nem ezt csináltuk gyerekként is?

Fenyő Iván fiatalon Hollywoodban forgatott: „Óriási élmény volt”

A neved kapcsán megkerülhetetlen a Bőrnyakúak című film, amelyet Sam Mendes Oscar-díjas rendező dirigált, és többek között Jamie Foxx és Jake Gyllenhaal is szerepelt benne. Hogyan emlékszel vissza erre a forgatásra?

A tizenkét főszereplőt az amerikai tengerészgyalogosok gyakorlatilag befogadták, és együtt edzettünk velük. Kiképzést kaptunk, amit se élményben, se harcászatilag, túlélésileg, se szakmailag nem felejtek el. Éjszaka járőröztünk a sivatagban M16-osokkal, olyan környezetben voltunk, ahol nem lehetett azt mondani, hogy: „Nyugi, ez csak egy film!” A forgatáson aztán napi tizennégy órákat dolgoztunk: robbantások, menetelések, edzések, 45-50 fokos sivatagi hőség. Volt, hogy egyetlen jelenetet két hétig forgattunk Új-Mexikóban, gázálarcban.

A film után nem sikerült újabb hasonló volumenű produkcióban szerepet kapnod. Nem bánod?

Sokáig nagyon bántam. Azt gondolom, ha akkor lett volna egy jó ügynököm vagy menedzserem, talán egészen másképp alakulhatott volna. De fiatal voltam, nem tudtam, hogyan működik ez a rendszer. Nem lett jó ügynököm, és bár később többször visszamentem Amerikába, valahogy sosem sikerült a nagy áttörés. Legalábbis mostanáig. Ki tudja, mit hoz a jövő… Én nyitott vagyok, de a vak ragaszkodás már nincs. Ugyanakkor ma már úgy látom: lehet, hogy akkor még egyszerűen nem ez volt az utam. Ezt sokáig nehéz volt elfogadni, mert nagyon akartam. Hazajöttem, ahogy ajánlotta ott nekem egy híres ügynök, és ismert lettem Mgyarországon, olyan filmekben játszhattam, amelyekre büszke vagyok, és azt érzem, hogy valamennyire én is hozzátettem a magyar film történetéhez. Persze, ma is örülnék egy komoly nemzetközi lehetőségnek, de már azt is el tudom engedni, ha nem történik meg. Igyekszem rugalmas lenni, és bízni abban, hogy nem véletlenül alakul úgy az életünk, ahogy.

Fenyő Iván: „Másképp kezdtem el nézni az életet”

Sokat beszélsz a spiritualitásodról. Ennek az origójaként említed a 2007-es autóbalesetedet is. Mi változott meg benned utána?

Akkor lehet, hogy sokszor félreértjük azokat az embereket, akik kívülről nagyon vagánynak tűnnek?

Lehet, hogy valaki nagyon sikeres fiatal színész, állandóan bulizik, iszik, nőzik, mindenki azt mondja, hogy „Mekkora király!”, közben pedig belül szenved. Vagy kompenzál. Vagy vak. Nem tudja, mit tesz, és miért. Egy fiatal férfinak nagyon sokat jelenthet egy erős férfiminta. Nekem nem volt olyan férfi az életemben, aki azt mondta volna: „Figyelj, Iván, ezt most nem így kellene!” Ha lett volna mellettem egy olyan ember, amilyen én most próbálok lenni, az sokat segített volna.

Fenyő Iván párkapcsolata: „Ott nyomtuk meg egymást, ahol a legjobban fájt”

A fájdalmakkal kapcsolatban: az előző párkapcsolatodról azt mondtad, hogy nagyon sérültél benne, és több évig tartott, mire sikerült túllépned ezen. Mi ment ennyire mélyre?

Tulajdonképpen pont ott nyomtuk meg egymást, ahol a legjobban fájt. Olyan ez, mint amikor van egy fizikai sérülésed. Ha valaki belenyúl, ösztönösen eltolod a kezét, akár dühösen is. Nem azért, mert bántani akarod, hanem mert fáj. A kapcsolatokban is nagyon sokszor ezt csináljuk. A saját sebeinkből reagálunk, és közben megsebezzük egymást. Egyébként két sérült ember nagyon érdekes módon tud kapcsolódni egymáshoz.

Ma mit jelent számodra egyedül lenni?

Nagyon sokat voltam egyedül, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is. Volt olyan időszak, amikor azt éreztem, hogy a családom, a barátaim, az emberek körülöttem egyszerűen nem értenek. Ha őszinte akarok lenni, talán nincs az életemben olyan ember – családtag, szerelem, barát –, akit valamilyen formában ne veszítettem volna el. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy meghalt vagy végleg eltűnt, hanem azt, hogy valami véget ért közöttünk. Sok kapcsolatom vagy elhalt, vagy gyökeresen megváltozott, és olyan is van, hogy eltávolodtunk, és másfelé mentünk. Aztán persze volt, akivel visszatalálunk egymáshoz, és más formában, újultan, érettebben, mélyebben kapcsolódunk.

Fenyő Iván: „Üres, hideg lakásba érkeztem, egyedül”

Ma már nem félsz a magánytól?

Van, amikor nem jó egyedül lenni, de már nem félek tőle. Voltak pokoli egyedülléteim – olyanok, amikor azt éreztem, hogy nincs senki, aki megértene, és egyedül vagyok. Sokszor ez a legnagyobb és leghangosabb sikerek közepette történt… Óriási bemutató, óriási sikerek és pénz, és nem tudtam kivel megosztani. Üres, hideg lakásba érkeztem, egyedül… Sok mindent átéltem. És közben valami mégis megerősödött bennem. Nem lettem ettől érzéketlen vagy merev.

Mert amíg görcsösen ragaszkodsz valamihez – egy emberhez, egy kapcsolathoz, egy szerephez, egy sikerhez –, addig félsz, hogy elveszíted. Ha viszont megtanulod elfogadni, hogy bármi megváltozhat, akkor sokkal szabadabban tudsz élni. És jobban is tudsz szeretni aztán, vagy kapcsolódni. Szabadon hagyod a másikat, és te sem vagy kapaszkodó. Szabadon létezel. És szívből adsz. Talán ez az egész önismereti út egyik legfontosabb tanulsága: nem az a cél, hogy ne fájjon semmi, hanem hogy amikor fáj, ne meneküljünk el saját magunk elől. Lássuk és kezeljük. Sokszor fáj az élet. Ez ilyen. És sokszor ad örömet is. Szeretni kéne megtanuljuk, és ezt a nagyobb erőt felismerni, a szívünkbe fogadni, ami által élünk.

Ahogy említetted, neked is voltak sérüléseid, traumáid. Mik voltak ezek?

Ó, hát sok volt, ezeket nem lehet felsorolni így… Túl felületes lenne. Mindannyian tele vagyunk velük, csak valamelyikünk egy idő után észreveszi vagy felderíti ezeket, hogy gyógyítsa. Például egy kisgyerek egy rövid elszakadást is megélhet traumaként. Felnőttként pedig sokszor nem érted, hogy ha mondjuk aztán elhagynak, miért reagálsz olyan erősen. Vagy miért nem akarsz elengedni. Aztán egyszer csak rájössz, hogy nem a jelenlegi helyzetre reagálsz, hanem valamire, ami régen történt.

Az önismeret, a spiritualitás változtatott azon, hogy milyen párt keresel magad mellé?

Segített jobban látni másokat, de főleg saját magamat. Azt is, hogy milyen minták alapján választok. Néha még most is megjelenik egy régi minta, de már sokkal gyorsabban felismerem.