„Az évek múlásával egyre több a kérdés” - Az ország egyik legidősebb egyetemistája, Dr. Harsányi Ernő

Vannak életek, amelyeket nehéz egyetlen történetbe belesűríteni. Nem azért, mert olyan különlegesek, hanem mert annyi minden történt bennük, hogy szinte minden emlék mögött ott van egy másik. Dr. Harsányi Ernő életében pedig különösen sok ilyen emlék gyűlt össze. Egy háborút túlélt édesapa, egy írni-olvasni nem tudó édesanya, a kecskeméti gyerekkor, az első egyetemi évek, a tanítás, a tudomány és végül egy újabb egyetem nyolcvanévesen. De talán az egész történet legszebb része nem is az, hogy mit ért el. Hanem az, hogy ennyi év után is van valaki, aki pontosan tudja, milyen ember van mindezek mögött.

Amit az édesanyja nem kaphatott meg

Szegény családban nőtt fel. Édesapja hivatásos katona és tűzszerész volt, a második világháború idején a fronton szolgált. Otthon pedig csak vártak. Sokáig azt sem tudták, él-e még. A százada kétszer is szinte teljesen kihalt mellőle, ő azonban túlélte. A Bodeni-tónál esett fogságba, és csak 1946-ban térhetett haza, mindenféle papír nélkül. Édesanyja közben otthon tartotta össze a családot, nevelte Ernőt és az öccsét. Az asszony maga nem tudott se írni se olvasni. Ezért talán Ernő már gyerekként megérezte, milyen hatalmas dolog az, ami számára később olyan természetes lett: hogy az ember elolvashat egy könyvet, leírhatja a gondolatait, kérdezhet, tanulhat, továbbképezheti magát. Amit az édesanyja nem kaphatott meg az élettől, azt ő egész életében nagy becsben tartotta. Először Kecskeméten tanult, majd Szegeden szerzett matematika–fizika szakos tanári diplomát. Tanítani kezdett, később filozófiát és logikát is hallgatott, majd maga is hosszú éveken át tanított. De az iskola számára soha nem jelentett olyan helyet, ahonnan egyszer végleg tovább kell állni. Mindig maradt még egy könyv, egy gondolat, egy rejtély.

– Ahogy az élettapasztalat gyűlik, egyre több lesz a kérdőjel. Kitágul a világ, és új válaszokra van szükség – vallja. Talán ez magyarázza meg leginkább, miért nem tudott soha igazán megállni. Mert minél többet tudott, annál inkább azt érezte, mennyi mindent nem tud még.

A kíváncsiság soha nem öregszik

Az időskor később már nemcsak az élete része, hanem a hivatása is lett. A gerontológiával, vagyis az öregedés tudományával kezdett foglalkozni. Nem pusztán az érdekelte, mi történik velünk, amikor megöregszünk, hanem az is, hogyan lehet úgy élni, hogy az idő múlásával ne adjuk fel önmagunkat. Amikor betöltötte a 80-at, olyat tett, amire talán még ő maga sem gondolt volna fiatalabb korában: újra egyetemista lett. Jelentkezett a Pécsi Tudományegyetem kulturális mediáció mesterszakára. Ismét ott találta magát az egyetemi padban, fiatalok között. Jegyzetelt, készült a vizsgákra, tanult, kérdezett. A csoporttársai között akadtak olyanok is, akik akár az unokái lehettek volna. Őt azonban ez egyáltalán nem zavarta, sőt, szerette. Szerette a fiatalok gondolkodását, a beszélgetéseket, az új ötleteket. Talán egy kicsit azt az érzést is, hogy körülötte még mindenki éppen keresi a helyét a világban. Nyolcvanévesen így lett az ország legidősebb egyetemistája. A két évre tervezett képzést másfél év alatt teljesítette. A 44 tantárgyból 42-ből ötöst szerzett, kettőből négyest. 81 évesen vehette át a diplomáját. De ha őt kérdezték volna, talán nem a számokat emelte volna ki.

– Ha a kést nem fenik, akkor berozsdásodik, s így van ez az emberi gondolkodással is – meséli Ernő bácsi, aki nem hagyta berozsdásodni a sajátját. Diplomamunkájában az idősek kulturális szokásait vizsgálta. Arra kereste a választ, miért maradnak egyesek aktívak, kíváncsiak, közösségben élők idős korukban is, míg mások lassan bezárkóznak a saját világukba. Talán azért érdekelte ennyire a kérdés, mert ő maga egész életében az ellenkezőjét mutatta. Nem akart belenyugodni abba, hogy valaminek azért kell véget érnie, mert az ember idősebb lett.

A végén már nem a diplomák számítanak

Ma már egészen másképp telnek a 91 éves Ernő bácsi napjai. Lassan mozog, nagyot hall, és egyre több mindenben segítségre szorul. A férfi, aki egykor tanított, kutatott, vizsgázott, és nyolcvanévesen újra egyetemre járt, ma már nem tud mindent úgy csinálni, mint régen. De van valaki, aki szerint ettől ő még semmit sem veszített abból, ami igazán ő. A felesége, dr. Vörös Lídia nem a lassulást látja férjén. Nem azt, hogy Ernő bácsi nem hallja meg elsőre, amit mondanak neki. Nem a kilencvenegy évet látja. Ő Ernőt látja. A férfit, akivel együtt élte le az életét. A társat. A tanárt. A kíváncsi embert, aki mindig tudni akart még valamit. És amikor róla beszél, nem a sikereiről kezd mesélni. Nem a diplomákról. Nem az egyetemről.

– Mindent tőle tanultam. Ő egy nagyon jó ember – mondja megrendülten Lídia néni. Talán az ember egész életében gyűjti a bizonyítványokat. Iskolák, diplomák, munkahelyek, elismerések, sikerek. Aztán egyszer eljön az idő, amikor ezek közül egyik sem számít igazán. Csak az, hogy milyen emberré váltunk. Az idő közben lassan elvesz dolgokat. Először a gyorsaságot, aztán a hallást, az erőt. Miközben egyre több mindent kell elsajátítani: hogyan kérjünk segítséget, hogyan várjunk egymásra, hogyan fogadjuk el, hogy már nem megy minden úgy, mint régen. Amikor Ernő bácsi lassabban indul el, Lídia néni megvárja. Ha nem hallja, közelebb hajol hozzá. Ha elfárad, ott marad mellette. Nincs ebben semmi látványos. Nincs nagy gesztus. Csak két ember, akik nagyon régóta ismerik egymást. Ernő egész életében tanult. Az iskolában, az egyetemen, a könyvekből, a tanítványaitól, az emberektől. Megtanulta, hogy mindig van új kérdés, amelyre választ kell keresni. Most pedig talán azt tanulja, hogyan kell elfogadni, ha már nem ő az, aki mindent tud. Ebben pedig nincs egyedül. Mert ott van mellette Lídia, az asszony, aki egykor egy fiatal, kíváncsi férfit választott társnak, és most, sok évtizeddel később is ugyanazt az embert látja benne. Ernő bácsi valóban sok mindent megtanított másoknak. De ha az élet végén mégis csak egyetlen dolgot kellene felírni a bizonyítványára, talán ez lenne a legfontosabb: jó ember volt. És 91 évesen talán ennél nagyobb eredményt nem is lehet kívánni.